Részletes
csont- és ízülettan.
A törzsök
csontjai és ízületei.
A csigolyák.
A
csigolyák (vertebrae) sorozata alkotja a köztük levő
porclemezekkel s szalagokkal együtt a gerincoszlopot (columna
vertebralis). Ennek kettős a rendeltetése: egyfelől a törzsök
szilárd s emellett mégis mozgékony tengelye, másfelől dorsalis
felében az idegrendszer egyik részét, a gerincvelőt, illetőleg a
2. Ágyékcsigolya felső szélétől kezdve lefelé a gerincvelő
alsó részéből eredő erős idegnyalábokat veszi körül védő
tokkal. 24különálló csigolyából (vertebrae verae vagy
praesacrales) s lejebb két csonttá, a keresztcsonttá és
farkcsonttá összenőtt 9-11 ú.n. álcsigolyából (vertebrae
spuriae, helyesebben concretae) áll. Minden csigolya több
csontmagból fejlődik ugyan, de kifejlődött állapotban egységes
csont.
Nézzük először a
csigolya általános typusát. A csigolyán a következő részeket
különböztetjük meg:
1.Test, corpus. A
csigolya legzömökebb része: alacsony henger, a szomszéd csigolyák
felé lapos, érdes felszínekkel. Szivacsos állományból áll,
melyet csak vékony corticalis fed. A csont felületén feltűnő sok
nyílás van a sok ki- és betérő értől; különösen nagy
érlikak (1-3) találhatók a test hátulsó, a gerinccsatorna felé
tekintő felszínén. A szivacsos állomány architektúráját
függélyes és vízszintes lécek (nyomás- és húzástrajectoriumok)
kereszteződése jellemzi; ebből valami a külső felszínen is
látszik, függélyes rostozottság alakjában. Elülső és oldalsó
felszínén gyengén kivájt, a felső és alsó szél ajakszerűen
emelkedik ki.
2.Iv,
arcus.
A
gerinclikat
(foramen
vertebrale)
fogja
körül.
E
likak
összességéből
lesz
a
gerincvelőt
magába
fogadó
gerinccsatorna
(canalis
vertebralis).
Az
ív
keskenyen
ered
a
test
oldalsó
és
hátulsó
felszíne
közti
határon,
még
pedig
a
csigolyatestnek
csak
a
felső
felén.
Hátrább
lemezszerűen
kiszélesedik,
s
így
zárja
el
a
gerinclikat.
A
nyak
keskenységét
két
ívelt
bemetszés
okozza
(incisura
vertebrae
superior
et
inferior),
melyek
közül
az
alsó
sokkal
mélyebben
vág
be.
E
bemetszések
határolják
a
szomszédos
csigolya
hasonló
bemetszésével,
továbbá
a
csigolyatestek
egy
részével
és
az
ízületi
nyúlványokkal
együtt
az
oldalról
a
gerinccsatornába
vezető
csigolyaközti
likat
(foramen
intervertebrale),
a
gerincvelői
idegek
s
a
velük
ki-
és
betérő
erek
számára
szolgáló
nyílást.
3.Harántnyujtvány
(processus transversus). Az íven ered az incisurák mögött, csak a
nyakcsigolyákon fut harántul a nevének megfelelően, a többin
rézsútosan hátra irányul. Legömbölyödve és bunkósan
megvastagodva végződik. Egyfelől izmok és szalagok tapadására
való, másfelől a bordát támasztja.
4.Tövisnyujtvány
(processus spinosus). Hátul a középen a két ívfél egyesülésének
helyén indul el. A felső és középső nyakcsigolyákon karcsú és
egyenesen hátra irányúl, az utolsó nyakcsigolyán s a
hátcsigolyán hosszú és rézsútosan lefelé húzódik, az
ágyékcsigolyákon ismét egyenesen hátra tart. Gumószerű
megvastagodással végződik, a nyakcsigolyákon az utolsó
kivételével két csúccsal. Izmok és szalagok tapadnak rajta s a
gerincvelőt védi a gerincoszlop legexponáltabb pontján.
5.ízületi
nyujtvány (processus articularis). Minden csigolyán kettő van, egy
felső és egy alsó. Függélyesen fel-, illetőleg leszáll, a
szomszédos csigolya hasonló nyúlványával való egyesülésre
(articulatio ntervertebralis); a porcogóval bevont ízületi felszín
a felszálló nyúlványon hátul, illetőleg lateralisan van. A két
íznyujtvány az ívről a harántnyujtvány eredésével egy
színvonalon indul el. Az ízfelszínek állása különböző az
egyes csigolyacsoportokon, ez befolyással van a mozgások
mikéntjére.
Az egyes
csigolyacsoportok jellemzése.
Bár
az
alaptypusuk
egyforma,
a
csigolyák
mégis
csoportonkint
eltérnek
egyméstól.
E
csoportok
a
következők:
7
nyakcsigolya
(vertebrae
cervicales),
12
mellcsigolya
(vertebrae
thoracales),
5
ágyékcsigolya
(vertebrae
lumbales),
5
keresztcsigolya
(vertebrae
sacrales)
és
4-6
farkcsigolya
(vertebrae
coccygeae).
A
két
első
nyakcsigolya,
az
atlas
és
az
epistropheus,
a
fej
mozgásai
érdekében
erős
változáson
esett
át
az
alaptypushoz
képest,
különösen
az
atlas.
Ezt
a
két
csigolyát
csak
az
egész
gerincoszlop
letárgyalása
után
fogjuk
szemügyre
venni.
Az egyes
csigolyacsoportok jellemző tulajdonságai.
1.A nyakcsigolyák
fő ismertetője, hogy harántnyujtványuk két szárral ered; ezek
kerek nyílást fognak közre, a foramen transversariumot. A két
szár közül a hátulsó az igazi harántnyujtvány, az elülső a
csigolyához odaforradt bordacsökevény. Ez már abból is kiderül,
hogy ez a szár nem az íven ered, mint minden typusos
harántnyujtvány, hanem a csigolyatest oldalán, ugyanazon a helyen,
ahol a mellcsigolyákhoz a borda fejecskéje illeszkedik. Még
meggyőzőbb bizonyíték, hogy az elülső szár néha a 7., sőt
nagyon ritkán a 6. nyakcsigolyán is, erősebben kifejlődve és a
csigolyáról lefűződve, nyaki bordává alakul. Ilyen
bordacsökevények, mint látni fogjuk, az ágyékcsigolyákon és
keresztcsigolyákon is kimutathatók; a származástan értelmében
hypothetikusan amaz ősi állapotra való utalásnak fogják fel
őket, amikor az emlősöket megelőző alakoknak a mai kigyókhoz
hasonlóan egész gerincoszlopuk mentén bordáik voltak. A foramen
transversariumok egymással a nyakcsigolyák hosszában csatornát
(canalis transversarius) alkotnak, melyben a 6. nyakcsigolyától
kezdve az arteria és vena vertebralis halad felfelé, egy
symphaticus-fonattal: a 7. likban csak a vena van. A kettős
összetételű harántnyujtvény a 3.-tól a 6. csigolyáig oldalt
két gumóval végződik (tuberculum anterius és posterius); ezek
felül vályut fognak közre, melybe a gerinccsatornából kilépő
gerincvelői idegek helyezkednek (ezért sulcus nervi spinalis). A 7.
nyakcsigolya harántnyulványának már nics elülső gumója, mert a
bordamaradvány a végével egészen beolvadt az igazi
harántnyúlványba. Annál erősebben emelkedik ki a 6. csigolya
elülső gumója. Ennek az a nevezetessége, hogy az előtte elfutó
közös fejverőér (arteria carotis communis) felkeresésére
segítségül használható fel, ezért tuberculum caroticum
(Chassaignac-féle /Chassaignac, Ch. M. E., párisi sebész,
1805-1879/ gumó) a neve. Az élőn is kitapintható soványabb
nyakon, a pajzsporcogó alsó széle magasságában.
Egyéb
tulajdonságok: A test igen alacsony, cranialis és caudalis felszíne
harántul megnyúlt, négyszögletű, legömbölyödött
szögletekkel, felül jobbról balra kivájt, két taréjszerűen
felemelkedő oldalsó széllel, alul elölről hátra homorú; a
csigolyatest elölről megtekintve a 2.-5. Csigolyáig félkör alakú
konvexitással határolódik el lefelé. Az ív karcsú, a foramen
vertebrale feltűnően tág, háromszögletű, harántul elnyúlt. A
tövisnyúlvány a két utolsó csigolya leszámításával rövid és
két divergáló csúccsal végződik. A 6. és még inkább a 7.
tövisnyúlvány már mellcsigolya-típusú, hosszú, rézsútosan
lefelé irányul és egyszerű gumóval végződik. A 7.
nyakcsigolyát erősen kitapintható, a bőrt kiemelő tövisnyúlványa
miatt vertebra prominens-nek nevezik. A felső nyakcsigolyák
tövisnyúlványának gyenge fejlődése emberi sajátság: az
egyenes testtartás következménye. Az íznyúlványok köralakú
ízfelszínükkel egy közös síkba esnek, de e sík nem ál egészen
frontalisan, hanem felső részével rézsútosan előre dől.
2.A mell- vagy
hátcsigolyák fő jellemző tulajdonsága a bordával való
ízesülésre szolgáló két gödröcske: az egyik, a fovea
costalis, a testen, a másik, a fovea costalis transversalis, a
harántnyúlványon van. Az 1. csigolya fovea costalisa a maga
egészében ezen a csigolyán foglal helyet, felső széle alatt,
oldalt, az ív tövénél. Már a 2. csigolyán kissé átnyúlik az
ízárok a felette levő 1. csigolya alsó szélére is, s így van
ez valamennyi további csigolyán a 11.-ig, vagyis két szomszédos
csigolya közösen alkotja a fovea costalist a köztük levő
porckorong bevonásával. Így minden csigolyán két fovea van, egy
nagyobb a felső széle mellett, s egy kisebb az alsó szélénél. A
11. és 12. mellcsigolyán az ízárok megint visszahúzódik a maga
csigolyájára, s a fovea costalis ismét csak egy csigolyán van. A
harántnyúlványokon az ízárok a nyúlvány csúcsához közel
található; előre és oldalra tekint. A két utolsó csigolyán
hiányzik ez az ízárok, mert a 11. és a 12. borda csak szalagosan,
s nem ízület módjára egyesül a harántnyúlvánnyal.
A mellcsigolyák
teste jobbról balra kissé összenyomott, elől legömbölyödött
középső éllel, felülről tekintve háromszögletű vagy
kártyaszív alakú. A csigolyatestek az 1.-től a 12.-ig magasságban
és mélységben növekszenek, szélességben nem annyira. A foramen
vertebrale csaknem köralakú, jóval kisebb térfogatú, mint a
nyakcsigolyákon. A harántnyúlvány erős; vékony nyakkal eredve
rézsútosan hátra irányul s bunkószerű megvastagodással
végződik; elülső oldalán a már leírt ízárok látható, a
hátulsón izmok és szalagok tapadására szolgáló érdesség
(tuberositas processus transversi). A tövisnyúlvány hosszú,
karcsú, háromszögletű átmetszetű, felső éllel; végén
mérsékelten megvastagszik. A 4.-től a 8. hátcsigolyáig a
tövisnyúlványok igen rézsútosan lefelé haladnak s egymást
zsindelyszerűen fedik; az alsó tövisnyúlványok már inkább
sagittalisan állnak. Az íznyúlványok közül csak a felső
fejlődött ki önálló nyúlvánnyá, az alsóból csak az ízületi
felszín van meg, a lemezszerű csigolyaívnek a gerinccsatorna felé
tekintő felszínén. A függélyes állású ízfelszínek oly
értelemben térnek el a frontalis helyzettől, hogy oly körívbe
esnek, melynek központja a csigolyatest előtt van.
3.Az
ágyékcsigolyákat
a
nyak-
és
mellcsigolyák
bélyegző
jeleinek
hiányáról
s
a
következő
tulajdonságokról
ismerhetjük
fel:
a
test
zömök,
erősen
fejlett,
nagyobb
harántátmérővel,
felső
és
alsó
felszíne
babalakú.
A
foramen
vertebrale
tágabb
ugyan,
mint
a
mellcsigolyákon,
de
az
erős
csigolyához
képest
aránylag
kicsiny;
háromszögletű,
nagyobb
harántátmérővel.
A
harántnyúlványon
jellemző
sajátságok
vannak.
Az
a
karcsú,
keskeny
nyujtvány,
amely
processus
transversusnak
látszik,
voltaképen
nem
az,
hanem
a
csigolyába
olvadt
bordarudimentum,
s
ezért
inkább
a
processus
costarius
név
illeti
meg.
Az
igazi
harántnyúlványból
csak
a
csúcsa
maradt
meg,
egy
kis
gumócska
alakjában,
mely
a
bordanyúlvány
tövén,
hátul
látható;
e
gumónak
processus
accessorius
a
régi
neve.
Az
alsó
ágyékcsigolyákon
ez
a
gumócska
már
alig
ismerhető
fel.
Az
elülső
nyúlvány
bordai
minőségének
bizonyítékául
felhozhatjuk,
hogy
a
tövét
egy
léc
köti
össze
a
csigolyatestnek
ugyanazzal
a
helyével,
ahova
a
hátcsigolyákon
a
bordafejecske
ízesül.
De
még
meggyőzőbb
bizonyíték,
hogy
az
a
nyúlvány
néha
az
1.,
sőt
olykor
a
2.
csigolyán
is
hasi
bordává
önállósul.
Jellemző
még
a
processus
mamillaris-nak
nevezett
kis
gumócska
a
felső
íznyúlvány
hátsó
felszínének
oldalsó
szélén.
A
tövisnyúlvány
jobbról
balra
összenyomott,
lemezszerű,
magas,
„bárd alakú”,
egyenesen
hátra
irányul,
a
végén
szegélyszerűen
megvastagodott.
A
tövisnyúlványok
között
tág
hézagok
maradnak
szabadon,
melyek
között
a
sebész
könnyen
bejuthat
a
gerinccsatornába,
pl.
lumbalis
punctionál.
Az
íznyúlványok
erősek,
önállóan
kiemelkednek,
az
ízfelszínek
az
utolsó
ágyékcsigolya
kivételével
csaknem
sagittalisan
állanak
oly
módon,
hogy
az
alsó
lateralfelé,
a
felső
mediánfelé
fordítja
ízfelszínét,
úgyhogy
az
alsó
csigolyáról
felnyúló
két
íznyúlvány
kívülről
közrefogja
a
felső
csigolyáról
lenyúló
íznyúlványokat.
De
az
ízfelszínek
nem
laposak,
hanem
a
külső
kivájt,
a
belső
domború;
kiegészítve
őket,
hengert
kapunk,
melynek
központja
a
gerinccsatorna
mögött
van.
Az
utolsó
csigolya
leszálló
íznyúlványa
már
inkább
frontalisan
áll,
előre
fordított
ízfelszínnel.
Keresztcsont.
Az
öt
keresztcsigolya
(vertebrae
sacrales)
az
élet
második
évtizede
során
fokozatosan
egységes
vázrészé,
a
keresztcsonttá,
os
sacrum
(a
sacrum
a
görög
ιερός-nak
latin
fordítása,
amit
a
görögök
egyértelműen
használtak
a
„μέγας”-szal,
vagyis
az
os
sacrum
csak
annyit
jelent,
hogy
os
magnum.
Helytelen
elnevezés
a
magyar
„keresztcsont”
is,
nemcsak
keresztet,
hanem
kiemelkedést
is
jelent.
Ezért
nevezik
a
németek
a
lovon
és
a
szarvasmarhán
a
csípőcsontok
közötti
kiemelkedő
ferinctájékot
Kreuz-nak,
s
innen
kapta
a
csont
is
a
német
/és
a
magyar!/
nevét)
forrad
össze.
Ez
háromszögletű,
széles,
előre
homorú
csont,
melynek
szélesebb,
vastagabb
felső
részét
basis-nak,
alsó
megkeskenyedett
és
megvékonyodott
végét
csúcsnak,
apex,
nevezzük.
A
csont
legzömökebb
része
a
basisa.
Erre
felülről
reá tekintve,
először
is
az
5.
ágyékcsigolya
felé
néző
elliptikus,
gyengén
kivájt
felszínt
látjuk;
elülső
széle
taréjszerűen
emelkedik
ki
s
erősen
előre
domborodik;
ezt
a
helyet
promontorium-nak
nevezzük.
Hátrább
van
a
gerinccsatorna
keresztcsonti
részébe,
a
canalis
sacralis-ba
vezető
háromszögletű,
elölről
hátra
kissé
lelapított
nyílás,
s
mellette
kétoldalt
a
két
szabadon
felemelkedő,
ízfelszínét
hátrafelé
fordító
íznyúlvány.
A
csigolyatest-részlet
mellett
kétoldalt
széles,
zömök,
szárnyszerű
csontrész
terjed
ki
oldalfelé,
ezeket
partes
laterales-nek
nevezzük.
E
részek
két
elemet
foglalnak
magukban.
Hátulsó
részük,
mely
barázdával
s
a
csont
oldalsó
szélén
bemetszéssel
határolódik
el
a
zömökebb
elülső
rész
felé,
szembeötlően
harántnyúlvány,
az
elülső
szárnyszerű
részlet
ellenben
a
keresztcsigolyákba
olvadt
bordacsökevény.
Ezt
a
felfogást
támogatja
az
a
körülmény,
hogy
ebben
a
bordarészletben
a
három
első
keresztcsigolyának
megfelelően
az
5.-7.
magzati
hónapban
önálló,
egységes
csontmag
fejlődik.
A
pars
lateralis
oldalán,
a
három
felső
csigolya
területére
kiterjedően
találjuk
a
csípőcsonttal
való
egyesülésre
szolgáló
igen
egyenetlen
ízfelszínt,
melyet
félholdalakú,
keskeny
idoma
miatt
fülalakú
felszínnek,
facies
auricularis,
nevezünk.
A csont elülső
felszíne (medencei felszín, facies plevina) kivájt, a basalis
felszín felé a promontoriummal s a partes lateralesnek megfelelően
rézsútos, legömbölyödött léccel határolódik el, mely a
promontorium oldalától indul el, s első szakasza a kismedencét
felül elhatárolódó, később leírandó linea terminalisnak. Az
elülső felszínen négy pár felülről lefelé kisebbedő likat
(foramina sacralia anteriora) találunk, s a likak közt gyengén
kiemelkedő harántvonalakat (linea transversae), az összenőtt
csigolyatestek határait. A likak széle medialiter éles, oldalt
elmosódott, itt a likak sekély harántbarázdákba folytatódnak,
amelyek a nyílásokból kijövő erős keresztcsonti idegeket
fogadják magukba.
A
hátulsó
felszín
(facies
posterior)
sokkal
egyenetlenebb
az
elülsőnél.
A
középvonalon
lefelé
húzódó
taréj,
crista
sacralis
media,
az
összenőtt
tövisnyúlványokat
jelzi;
fel
is
ismerhető
rajta
a
három
vagy
néha
négy
felső
nyúlvány
csúcsa.
A
léc
alsó
vége
alatt
a
4.
és
5.
csigolya
magasságában
nyílik,
csúcsíves
gót
ablakhoz
hasonló
nyílással
(hiatus
canalis
sacralis),
az
alsó
részében
ellaposodott
keresztcsatorna.
Az
elülső
likakkal
szemközt
van
a
négy
pár
szabálytalanabb
alakú,
egyenlőtlenebb
hátulsó
keresztlik
(foramina
sacralia
posteriora).
Medialis
szélükön
az
íznyúlványok
nyomai
láthatók
alacsony
kiemelkedések
sora
(crista
sacralis
articularis)
alakjában.
Az
utolsó
keresztcsigolya
processus
articularisa
csapalakú
nyúlványként
húzódik
le
s
elhatárolja
oldalt
a
keresztcsatorna
alsó
nyílásást;
ezt
a
két
(jobb
és
bal)
íznyúlványt
a
keresztcsont
szarvainak
(cornea
sacralia)
nevezzük.
Alsó
végük
porcogóval
bevont
s
a
farkcsontnak
hasonló
nyúlványaival
(cornua
coccygea)
egyesül.
A hátulsó likaktól
oldalt fut lefelé az összeolvadt harántnyúlványok csúcsainak
megfelelő erős, gumós, érdes vonal, a crista sacralis lateralis,
egyenes folytatása az 1. keresztcsigolya erősen kiemelkedő
harántnyúlványának. A lécben az egyes harántnyúlványok csúcsa
külön-külön kiemelkedik. Lateralisan ettől, közte s a facies
auricularis között igen egyenetlen, gödrös felszínt látunk:
tuberositas sacralis. Addig terjed le, a míg a facies auricularis;
érdességét a rajta tapadó erős hátulsó és csontközti
csípőkeresztszalagok (ligamenta sacroiliaca posteriora et
interossea) okozzák.
A
keresztcsont
alsó
csúcsán
egy
kis
ovalis
felszín
jelzi
a
farkcsonttal
való
összeköttetés
helyét.
Ettől
a
keresztcsont
alsó
széle
erős
kivágással
(incisura
sacrococcygea)
húzódik
a
crista
sacralis
lateralis
alsó
végéhez.
A
keresztlikak
nem
felelnek
meg
a
többi
csigolya
foramen
intervertebraléinak.
Az
elülső
és
hátulsó
likakat
rövid
sagittalis
csatorna
köti
össze;
ebbe
a
csatornába,
a
medialis
oldalán,
a
hátulsó
végéhez
közel
nyílik
a
keresztcsatorna
felől
mint
harmadik
lik
az
igazi
foramen
intervertebrale.
Az
elülső
és
hátulsó
likak
azoknak
a
nyílásoknak
felelnek
meg,
amelyek
a
hátcsigolyákon
a
csigolyatest
széle
s
a
ligamentum
costotransversarium
anterius
és
posterius
között
keletkeznek.
A keresztcsonton
nagyon szembeötlő a nemi különbség, ami könnyen érthető, mert
a keresztcsont a belső nemi szerveket magába fogadó medence
alkotórésze. A férfi keresztcsontja keskenyebb, hosszabb,
görbülete gyengébb és egyenletesebb, a nőé alacsonyabb,
szélesebb, felülről lefelé gyorsan és erősen keskenyedik;
görbülete kifejezettebb, de nem olyan egyenletes, mint a férfi
keresztcsontjáé: inkább szögletszerű megtörés a 3.
keresztcsigolya közepén.
A keresztcsont
egyébként alakja szerint egyénileg kissé ingadozó, 77.4%-ban a
bal szárny erősebben fejlett, mint a jobb (Radlauer 1908). Igen
gyakori a keresztcsatornának részeges vagy teljes nyitott volta a
hátulsó oldalon (spina bifida sacralis). Valamennyi népfaj közül
az európainak van a legszélesebb és leggörbültebb
keresztcsontja. A majmoknak az emberitől egészen eltérő, keskeny,
hosszú, lapos, alig görbült keresztcsontjuk van.
Farkcsont.
A farkcsont (os
coccygis /χόχχνξ/) a gerincoszlopnak csökevényes része; már
az emberszabású majmokon is ilyen, sőt még csökevényesebb, mint
az emberen, mert pl. az orangutánnak csak három farkcsigolyája
van, eggyel kevesebb, mint az embernek. Az emberen a farkcsigolyák
(vertebrae coccygea s. caudales) leggyakoribb száma 4, de a számuk
3 és 6 között ingadozik. Az embryóban nyolc caudalis ősszelvényt
lehet kimutatni s e szerint fejlődés közben egy pár ősszelvény
elsorvad. Azokban a ritka esetekben, amikor az újszülöttnek a
farkcsíkja tájékán rövidebb vagy hosszabb farkszerű nyúlványa
van (homines caudati), ez a nyúlvány csaknem mindig csak
lágyrészektől kitöltött kesztyűujjszerű bőrkitüremkedés.
Kivételesen belehelyezkedhetnek az utolsó farkcsigolyák is, de a
számuk szaporodása nélkül. A farkcsigolyák közül legerősebb
még az első, ez kis trapézalakú lemez, felül ovalis
porcfelszínnel, mellette pálcaszerűen felnyúló csökevényes
felső íznyúlványokkal (cornua coccygea), amelyek végükön
porcogóval fedettek s a keresztcsont leszálló hasonló
nyúlványaival (cornua sacralia) együtt keresztszerűen fogják
közre a keresztcsatorna alsó nyílásét. A harántnyúlványoknak
is megvannak a nyomai két oldalsó kiemelkedés alakjában, melyeket
szalag köt oda a keresztcsont crista lateralisának alsó végéhez.
E nyúlványok jelenlétéből látjuk, hogy a csigolya lemezszerű
középrésze nemcsak a testnek a maradványát foglalja magában,
hanem az ív kezdeti részének maradványát is. A 2. csigolya már
csak kis, elölről hátra lelapult gumócska; rajta kis oldalsó
kiemelkedés jelzi a harántnyúlvány helyét. A 3., 4., s esetleg
5. csigolya már csak apró gömböcske. A három alsó farkcsigolya
rendesen közös csonttá nőtt össze.