Vertebra - csigolya

Részletes csont- és ízülettan.

A törzsök csontjai és ízületei.

A csigolyák.

A csigolyák (vertebrae) sorozata alkotja a köztük levő porclemezekkel s szalagokkal együtt a gerincoszlopot (columna vertebralis). Ennek kettős a rendeltetése: egyfelől a törzsök szilárd s emellett mégis mozgékony tengelye, másfelől dorsalis felében az idegrendszer egyik részét, a gerincvelőt, illetőleg a 2. Ágyékcsigolya felső szélétől kezdve lefelé a gerincvelő alsó részéből eredő erős idegnyalábokat veszi körül védő tokkal. 24különálló csigolyából (vertebrae verae vagy praesacrales) s lejebb két csonttá, a keresztcsonttá és farkcsonttá összenőtt 9-11 ú.n. álcsigolyából (vertebrae spuriae, helyesebben concretae) áll. Minden csigolya több csontmagból fejlődik ugyan, de kifejlődött állapotban egységes csont.

Nézzük először a csigolya általános typusát. A csigolyán a következő részeket különböztetjük meg:

1.Test, corpus. A csigolya legzömökebb része: alacsony henger, a szomszéd csigolyák felé lapos, érdes felszínekkel. Szivacsos állományból áll, melyet csak vékony corticalis fed. A csont felületén feltűnő sok nyílás van a sok ki- és betérő értől; különösen nagy érlikak (1-3) találhatók a test hátulsó, a gerinccsatorna felé tekintő felszínén. A szivacsos állomány architektúráját függélyes és vízszintes lécek (nyomás- és húzástrajectoriumok) kereszteződése jellemzi; ebből valami a külső felszínen is látszik, függélyes rostozottság alakjában. Elülső és oldalsó felszínén gyengén kivájt, a felső és alsó szél ajakszerűen emelkedik ki.

2.Iv, arcus. A gerinclikat (foramen vertebrale) fogja körül. E likak összességéből lesz a gerincvelőt magába fogadó gerinccsatorna (canalis vertebralis). Az ív keskenyen ered a test oldalsó és hátulsó felszíne közti határon, még pedig a csigolyatestnek csak a felső felén. Hátrább lemezszerűen kiszélesedik, s így zárja el a gerinclikat. A nyak keskenységét két ívelt bemetszés okozza (incisura vertebrae superior et inferior), melyek közül az alsó sokkal mélyebben vág be. E bemetszések határolják a szomszédos csigolya hasonló bemetszésével, továbbá a csigolyatestek egy részével és az ízületi nyúlványokkal együtt az oldalról a gerinccsatornába vezető csigolyaközti likat (foramen intervertebrale), a gerincvelői idegek s a velük ki- és betérő erek számára szolgáló nyílást.

3.Harántnyujtvány (processus transversus). Az íven ered az incisurák mögött, csak a nyakcsigolyákon fut harántul a nevének megfelelően, a többin rézsútosan hátra irányul. Legömbölyödve és bunkósan megvastagodva végződik. Egyfelől izmok és szalagok tapadására való, másfelől a bordát támasztja.

4.Tövisnyujtvány (processus spinosus). Hátul a középen a két ívfél egyesülésének helyén indul el. A felső és középső nyakcsigolyákon karcsú és egyenesen hátra irányúl, az utolsó nyakcsigolyán s a hátcsigolyán hosszú és rézsútosan lefelé húzódik, az ágyékcsigolyákon ismét egyenesen hátra tart. Gumószerű megvastagodással végződik, a nyakcsigolyákon az utolsó kivételével két csúccsal. Izmok és szalagok tapadnak rajta s a gerincvelőt védi a gerincoszlop legexponáltabb pontján.

5.ízületi nyujtvány (processus articularis). Minden csigolyán kettő van, egy felső és egy alsó. Függélyesen fel-, illetőleg leszáll, a szomszédos csigolya hasonló nyúlványával való egyesülésre (articulatio ntervertebralis); a porcogóval bevont ízületi felszín a felszálló nyúlványon hátul, illetőleg lateralisan van. A két íznyujtvány az ívről a harántnyujtvány eredésével egy színvonalon indul el. Az ízfelszínek állása különböző az egyes csigolyacsoportokon, ez befolyással van a mozgások mikéntjére.

Az egyes csigolyacsoportok jellemzése.

Bár az alaptypusuk egyforma, a csigolyák mégis csoportonkint eltérnek egyméstól. E csoportok a következők: 7 nyakcsigolya (vertebrae cervicales), 12 mellcsigolya (vertebrae thoracales), 5 ágyékcsigolya (vertebrae lumbales), 5 keresztcsigolya (vertebrae sacrales) és 4-6 farkcsigolya (vertebrae coccygeae). A két első nyakcsigolya, az atlas és az epistropheus, a fej mozgásai érdekében erős változáson esett át az alaptypushoz képest, különösen az atlas. Ezt a két csigolyát csak az egész gerincoszlop letárgyalása után fogjuk szemügyre venni.

Az egyes csigolyacsoportok jellemző tulajdonságai.

1.A nyakcsigolyák fő ismertetője, hogy harántnyujtványuk két szárral ered; ezek kerek nyílást fognak közre, a foramen transversariumot. A két szár közül a hátulsó az igazi harántnyujtvány, az elülső a csigolyához odaforradt bordacsökevény. Ez már abból is kiderül, hogy ez a szár nem az íven ered, mint minden typusos harántnyujtvány, hanem a csigolyatest oldalán, ugyanazon a helyen, ahol a mellcsigolyákhoz a borda fejecskéje illeszkedik. Még meggyőzőbb bizonyíték, hogy az elülső szár néha a 7., sőt nagyon ritkán a 6. nyakcsigolyán is, erősebben kifejlődve és a csigolyáról lefűződve, nyaki bordává alakul. Ilyen bordacsökevények, mint látni fogjuk, az ágyékcsigolyákon és keresztcsigolyákon is kimutathatók; a származástan értelmében hypothetikusan amaz ősi állapotra való utalásnak fogják fel őket, amikor az emlősöket megelőző alakoknak a mai kigyókhoz hasonlóan egész gerincoszlopuk mentén bordáik voltak. A foramen transversariumok egymással a nyakcsigolyák hosszában csatornát (canalis transversarius) alkotnak, melyben a 6. nyakcsigolyától kezdve az arteria és vena vertebralis halad felfelé, egy symphaticus-fonattal: a 7. likban csak a vena van. A kettős összetételű harántnyujtvény a 3.-tól a 6. csigolyáig oldalt két gumóval végződik (tuberculum anterius és posterius); ezek felül vályut fognak közre, melybe a gerinccsatornából kilépő gerincvelői idegek helyezkednek (ezért sulcus nervi spinalis). A 7. nyakcsigolya harántnyulványának már nics elülső gumója, mert a bordamaradvány a végével egészen beolvadt az igazi harántnyúlványba. Annál erősebben emelkedik ki a 6. csigolya elülső gumója. Ennek az a nevezetessége, hogy az előtte elfutó közös fejverőér (arteria carotis communis) felkeresésére segítségül használható fel, ezért tuberculum caroticum (Chassaignac-féle /Chassaignac, Ch. M. E., párisi sebész, 1805-1879/ gumó) a neve. Az élőn is kitapintható soványabb nyakon, a pajzsporcogó alsó széle magasságában.

Egyéb tulajdonságok: A test igen alacsony, cranialis és caudalis felszíne harántul megnyúlt, négyszögletű, legömbölyödött szögletekkel, felül jobbról balra kivájt, két taréjszerűen felemelkedő oldalsó széllel, alul elölről hátra homorú; a csigolyatest elölről megtekintve a 2.-5. Csigolyáig félkör alakú konvexitással határolódik el lefelé. Az ív karcsú, a foramen vertebrale feltűnően tág, háromszögletű, harántul elnyúlt. A tövisnyúlvány a két utolsó csigolya leszámításával rövid és két divergáló csúccsal végződik. A 6. és még inkább a 7. tövisnyúlvány már mellcsigolya-típusú, hosszú, rézsútosan lefelé irányul és egyszerű gumóval végződik. A 7. nyakcsigolyát erősen kitapintható, a bőrt kiemelő tövisnyúlványa miatt vertebra prominens-nek nevezik. A felső nyakcsigolyák tövisnyúlványának gyenge fejlődése emberi sajátság: az egyenes testtartás következménye. Az íznyúlványok köralakú ízfelszínükkel egy közös síkba esnek, de e sík nem ál egészen frontalisan, hanem felső részével rézsútosan előre dől.

2.A mell- vagy hátcsigolyák fő jellemző tulajdonsága a bordával való ízesülésre szolgáló két gödröcske: az egyik, a fovea costalis, a testen, a másik, a fovea costalis transversalis, a harántnyúlványon van. Az 1. csigolya fovea costalisa a maga egészében ezen a csigolyán foglal helyet, felső széle alatt, oldalt, az ív tövénél. Már a 2. csigolyán kissé átnyúlik az ízárok a felette levő 1. csigolya alsó szélére is, s így van ez valamennyi további csigolyán a 11.-ig, vagyis két szomszédos csigolya közösen alkotja a fovea costalist a köztük levő porckorong bevonásával. Így minden csigolyán két fovea van, egy nagyobb a felső széle mellett, s egy kisebb az alsó szélénél. A 11. és 12. mellcsigolyán az ízárok megint visszahúzódik a maga csigolyájára, s a fovea costalis ismét csak egy csigolyán van. A harántnyúlványokon az ízárok a nyúlvány csúcsához közel található; előre és oldalra tekint. A két utolsó csigolyán hiányzik ez az ízárok, mert a 11. és a 12. borda csak szalagosan, s nem ízület módjára egyesül a harántnyúlvánnyal.

A mellcsigolyák teste jobbról balra kissé összenyomott, elől legömbölyödött középső éllel, felülről tekintve háromszögletű vagy kártyaszív alakú. A csigolyatestek az 1.-től a 12.-ig magasságban és mélységben növekszenek, szélességben nem annyira. A foramen vertebrale csaknem köralakú, jóval kisebb térfogatú, mint a nyakcsigolyákon. A harántnyúlvány erős; vékony nyakkal eredve rézsútosan hátra irányul s bunkószerű megvastagodással végződik; elülső oldalán a már leírt ízárok látható, a hátulsón izmok és szalagok tapadására szolgáló érdesség (tuberositas processus transversi). A tövisnyúlvány hosszú, karcsú, háromszögletű átmetszetű, felső éllel; végén mérsékelten megvastagszik. A 4.-től a 8. hátcsigolyáig a tövisnyúlványok igen rézsútosan lefelé haladnak s egymást zsindelyszerűen fedik; az alsó tövisnyúlványok már inkább sagittalisan állnak. Az íznyúlványok közül csak a felső fejlődött ki önálló nyúlvánnyá, az alsóból csak az ízületi felszín van meg, a lemezszerű csigolyaívnek a gerinccsatorna felé tekintő felszínén. A függélyes állású ízfelszínek oly értelemben térnek el a frontalis helyzettől, hogy oly körívbe esnek, melynek központja a csigolyatest előtt van.

3.Az ágyékcsigolyákat a nyak- és mellcsigolyák bélyegző jeleinek hiányáról s a következő tulajdonságokról ismerhetjük fel: a test zömök, erősen fejlett, nagyobb harántátmérővel, felső és alsó felszíne babalakú. A foramen vertebrale tágabb ugyan, mint a mellcsigolyákon, de az erős csigolyához képest aránylag kicsiny; háromszögletű, nagyobb harántátmérővel. A harántnyúlványon jellemző sajátságok vannak. Az a karcsú, keskeny nyujtvány, amely processus transversusnak látszik, voltaképen nem az, hanem a csigolyába olvadt bordarudimentum, s ezért inkább a processus costarius név illeti meg. Az igazi harántnyúlványból csak a csúcsa maradt meg, egy kis gumócska alakjában, mely a bordanyúlvány tövén, hátul látható; e gumónak processus accessorius a régi neve. Az alsó ágyékcsigolyákon ez a gumócska már alig ismerhető fel. Az elülső nyúlvány bordai minőségének bizonyítékául felhozhatjuk, hogy a tövét egy léc köti össze a csigolyatestnek ugyanazzal a helyével, ahova a hátcsigolyákon a bordafejecske ízesül. De még meggyőzőbb bizonyíték, hogy az a nyúlvány néha az 1., sőt olykor a 2. csigolyán is hasi bordává önállósul. Jellemző még a processus mamillaris-nak nevezett kis gumócska a felső íznyúlvány hátsó felszínének oldalsó szélén. 

A tövisnyúlvány jobbról balra összenyomott, lemezszerű, magas, „bárd alakú”, egyenesen hátra irányul, a végén szegélyszerűen megvastagodott. A tövisnyúlványok között tág hézagok maradnak szabadon, melyek között a sebész könnyen bejuthat a gerinccsatornába, pl. lumbalis punctionál. Az íznyúlványok erősek, önállóan kiemelkednek, az ízfelszínek az utolsó ágyékcsigolya kivételével csaknem sagittalisan állanak oly módon, hogy az alsó lateralfelé, a felső mediánfelé fordítja ízfelszínét, úgyhogy az alsó csigolyáról felnyúló két íznyúlvány kívülről közrefogja a felső csigolyáról lenyúló íznyúlványokat. De az ízfelszínek nem laposak, hanem a külső kivájt, a belső domború; kiegészítve őket, hengert kapunk, melynek központja a gerinccsatorna mögött van. Az utolsó csigolya leszálló íznyúlványa már inkább frontalisan áll, előre fordított ízfelszínnel.

Keresztcsont.

Az öt keresztcsigolya (vertebrae sacrales) az élet második évtizede során fokozatosan egységes vázrészé, a keresztcsonttá, os sacrum (a sacrum a görög ιερός-nak latin fordítása, amit a görögök egyértelműen használtak a „μέγας”-szal, vagyis az os sacrum csak annyit jelent, hogy os magnum. Helytelen elnevezés a magyar „keresztcsont” is, nemcsak keresztet, hanem kiemelkedést is jelent. Ezért nevezik a németek a lovon és a szarvasmarhán a csípőcsontok közötti kiemelkedő ferinctájékot Kreuz-nak, s innen kapta a csont is a német /és a magyar!/ nevét) forrad össze. Ez háromszögletű, széles, előre homorú csont, melynek szélesebb, vastagabb felső részét basis-nak, alsó megkeskenyedett és megvékonyodott végét csúcsnak, apex, nevezzük. A csont legzömökebb része a basisa. Erre felülről reá tekintve, először is az 5. ágyékcsigolya felé néző elliptikus, gyengén kivájt felszínt látjuk; elülső széle taréjszerűen emelkedik ki s erősen előre domborodik; ezt a helyet promontorium-nak nevezzük. Hátrább van a gerinccsatorna keresztcsonti részébe, a canalis sacralis-ba vezető háromszögletű, elölről hátra kissé lelapított nyílás, s mellette kétoldalt a két szabadon felemelkedő, ízfelszínét hátrafelé fordító íznyúlvány. A csigolyatest-részlet mellett kétoldalt széles, zömök, szárnyszerű csontrész terjed ki oldalfelé, ezeket partes laterales-nek nevezzük. E részek két elemet foglalnak magukban. Hátulsó részük, mely barázdával s a csont oldalsó szélén bemetszéssel határolódik el a zömökebb elülső rész felé, szembeötlően harántnyúlvány, az elülső szárnyszerű részlet ellenben a keresztcsigolyákba olvadt bordacsökevény. Ezt a felfogást támogatja az a körülmény, hogy ebben a bordarészletben a három első keresztcsigolyának megfelelően az 5.-7. magzati hónapban önálló, egységes csontmag fejlődik. A pars lateralis oldalán, a három felső csigolya területére kiterjedően találjuk a csípőcsonttal való egyesülésre szolgáló igen egyenetlen ízfelszínt, melyet félholdalakú, keskeny idoma miatt fülalakú felszínnek, facies auricularis, nevezünk.

A csont elülső felszíne (medencei felszín, facies plevina) kivájt, a basalis felszín felé a promontoriummal s a partes lateralesnek megfelelően rézsútos, legömbölyödött léccel határolódik el, mely a promontorium oldalától indul el, s első szakasza a kismedencét felül elhatárolódó, később leírandó linea terminalisnak. Az elülső felszínen négy pár felülről lefelé kisebbedő likat (foramina sacralia anteriora) találunk, s a likak közt gyengén kiemelkedő harántvonalakat (linea transversae), az összenőtt csigolyatestek határait. A likak széle medialiter éles, oldalt elmosódott, itt a likak sekély harántbarázdákba folytatódnak, amelyek a nyílásokból kijövő erős keresztcsonti idegeket fogadják magukba.

A hátulsó felszín (facies posterior) sokkal egyenetlenebb az elülsőnél. A középvonalon lefelé húzódó taréj, crista sacralis media, az összenőtt tövisnyúlványokat jelzi; fel is ismerhető rajta a három vagy néha négy felső nyúlvány csúcsa. A léc alsó vége alatt a 4. és 5. csigolya magasságában nyílik, csúcsíves gót ablakhoz hasonló nyílással (hiatus canalis sacralis), az alsó részében ellaposodott keresztcsatorna. Az elülső likakkal szemközt van a négy pár szabálytalanabb alakú, egyenlőtlenebb hátulsó keresztlik (foramina sacralia posteriora). Medialis szélükön az íznyúlványok nyomai láthatók alacsony kiemelkedések sora (crista sacralis articularis) alakjában. Az utolsó keresztcsigolya processus articularisa csapalakú nyúlványként húzódik le s elhatárolja oldalt a keresztcsatorna alsó nyílásást; ezt a két (jobb és bal) íznyúlványt a keresztcsont szarvainak (cornea sacralia) nevezzük. Alsó végük porcogóval bevont s a farkcsontnak hasonló nyúlványaival (cornua coccygea) egyesül.

A hátulsó likaktól oldalt fut lefelé az összeolvadt harántnyúlványok csúcsainak megfelelő erős, gumós, érdes vonal, a crista sacralis lateralis, egyenes folytatása az 1. keresztcsigolya erősen kiemelkedő harántnyúlványának. A lécben az egyes harántnyúlványok csúcsa külön-külön kiemelkedik. Lateralisan ettől, közte s a facies auricularis között igen egyenetlen, gödrös felszínt látunk: tuberositas sacralis. Addig terjed le, a míg a facies auricularis; érdességét a rajta tapadó erős hátulsó és csontközti csípőkeresztszalagok (ligamenta sacroiliaca posteriora et interossea) okozzák.

A keresztcsont alsó csúcsán egy kis ovalis felszín jelzi a farkcsonttal való összeköttetés helyét. Ettől a keresztcsont alsó széle erős kivágással (incisura sacrococcygea) húzódik a crista sacralis lateralis alsó végéhez.

A keresztlikak nem felelnek meg a többi csigolya foramen intervertebraléinak. Az elülső és hátulsó likakat rövid sagittalis csatorna köti össze; ebbe a csatornába, a medialis oldalán, a hátulsó végéhez közel nyílik a keresztcsatorna felől mint harmadik lik az igazi foramen intervertebrale. Az elülső és hátulsó likak azoknak a nyílásoknak felelnek meg, amelyek a hátcsigolyákon a csigolyatest széle s a ligamentum costotransversarium anterius és posterius között keletkeznek.

A keresztcsonton nagyon szembeötlő a nemi különbség, ami könnyen érthető, mert a keresztcsont a belső nemi szerveket magába fogadó medence alkotórésze. A férfi keresztcsontja keskenyebb, hosszabb, görbülete gyengébb és egyenletesebb, a nőé alacsonyabb, szélesebb, felülről lefelé gyorsan és erősen keskenyedik; görbülete kifejezettebb, de nem olyan egyenletes, mint a férfi keresztcsontjáé: inkább szögletszerű megtörés a 3. keresztcsigolya közepén.

A keresztcsont egyébként alakja szerint egyénileg kissé ingadozó, 77.4%-ban a bal szárny erősebben fejlett, mint a jobb (Radlauer 1908). Igen gyakori a keresztcsatornának részeges vagy teljes nyitott volta a hátulsó oldalon (spina bifida sacralis). Valamennyi népfaj közül az európainak van a legszélesebb és leggörbültebb keresztcsontja. A majmoknak az emberitől egészen eltérő, keskeny, hosszú, lapos, alig görbült keresztcsontjuk van.

Farkcsont.

A farkcsont (os coccygis /χόχχνξ/) a gerincoszlopnak csökevényes része; már az emberszabású majmokon is ilyen, sőt még csökevényesebb, mint az emberen, mert pl. az orangutánnak csak három farkcsigolyája van, eggyel kevesebb, mint az embernek. Az emberen a farkcsigolyák (vertebrae coccygea s. caudales) leggyakoribb száma 4, de a számuk 3 és 6 között ingadozik. Az embryóban nyolc caudalis ősszelvényt lehet kimutatni s e szerint fejlődés közben egy pár ősszelvény elsorvad. Azokban a ritka esetekben, amikor az újszülöttnek a farkcsíkja tájékán rövidebb vagy hosszabb farkszerű nyúlványa van (homines caudati), ez a nyúlvány csaknem mindig csak lágyrészektől kitöltött kesztyűujjszerű bőrkitüremkedés. Kivételesen belehelyezkedhetnek az utolsó farkcsigolyák is, de a számuk szaporodása nélkül. A farkcsigolyák közül legerősebb még az első, ez kis trapézalakú lemez, felül ovalis porcfelszínnel, mellette pálcaszerűen felnyúló csökevényes felső íznyúlványokkal (cornua coccygea), amelyek végükön porcogóval fedettek s a keresztcsont leszálló hasonló nyúlványaival (cornua sacralia) együtt keresztszerűen fogják közre a keresztcsatorna alsó nyílásét. A harántnyúlványoknak is megvannak a nyomai két oldalsó kiemelkedés alakjában, melyeket szalag köt oda a keresztcsont crista lateralisának alsó végéhez. E nyúlványok jelenlétéből látjuk, hogy a csigolya lemezszerű középrésze nemcsak a testnek a maradványát foglalja magában, hanem az ív kezdeti részének maradványát is. A 2. csigolya már csak kis, elölről hátra lelapult gumócska; rajta kis oldalsó kiemelkedés jelzi a harántnyúlvány helyét. A 3., 4., s esetleg 5. csigolya már csak apró gömböcske. A három alsó farkcsigolya rendesen közös csonttá nőtt össze.